– De szép színe van ennek a barna macseknak! – csodálkoztam rá a kertünk ágyásait elválasztó utacskán üldögélő állatra ma reggel. Még az a tény sem zavart meg, hogy a telkünkre tévedő cicákat kisebbik kutyusom általában vad ugatással igyekszik távozásra bírni, most azonban meg sem mukkant.
Második pillantásra meg is értettem, hogy miért maradt csendben. A kertben üldögélő barna gyönyörűségnek szép hosszú fülei voltak. Egyik nyuszink rést talált a pajzson, és mert Öcsi a tegnap esti etetéskor figyelmetlenül csukta be a ketrecajtót, felfedezésre indult a vadul zöldellő kertben.
Így indult a nap. Nyuszinak szabadsággal, amit nem is bántam volna, ha nincs veteményesem, amit megrongálhat, nekünk a párommal pedig vadászattal, hogy az eltévelyedett hosszú fülűt visszajuttassuk a helyére.
Persze nem volt ám egyedül! Ha már lehetőség adódott, a fehér foltos társa is kapott az alkalmon, csak ő dörzsöltebb volt, már majdnem a szomszéd kertig jutott. A kerítés mellett kuporogva fogadott bennünket.
Vele adódott is némi kora reggeli sportolási lehetőség, mert a barna társával ellentétben őt nem lehetett holmi csicsókalevéllel közeledésre bírni, és lezavart egy rövidtávú sprintet a málnabokor körül. Végül érthetetlen módon a ketrecek felé vette az irányt, és szó szerint sarokba szorította magát, ahol végre nyakon ragadhattuk.
Mindezt nagyjából reggel fél hat után, saját kutyusunk és a környékbeli társai vad vokálozása mellett. El sem merem képzelni, hány szomszéd reggeli pihenését vágtuk haza a nyuszis akcióval. 🙂
Kommentek